A Tihanyi Levendulafesztiválos utunk előtti napon még hezitáltunk.
Ezernyi a sürgős dolog. Nehéz összehozni akár egyetlen napot is. És megéri egyáltalán…? De már évek óta tervezzük, indulás!

A részletekre kíváncsian kutatásba kezdtem. Szerencsére rendszeresen kapom a Balaton-felvidéki Nemzeti Park hírleveleit, így a programról e-mailben már értesültem.
De engem elsősorban a levendula-aratás érdekelt, így a feltételekről szerettem volna többet megtudni. Mint kiderült, a levendulát kizárólag ún. „aratózsákba” vagy „szedd magad táskába” szabad szedni. Ezt kell csak megvennünk, egyéb fizetnivaló a szedésért nincs.
Egy táska 2000 Ft (2014).

Kerestem róla fotót, nem találtam. Mégis mekkora lehet ez az aratótáska? És milyen anyagból van? Textil, papír, műanyag? Semmi infó nem volt erről, de képeket a szedésről azért találtam: sok ember lázasan, hajlongva kaszál a gyönyörű lila levendulamezőn.
Fotósarok blogjában olvastam, hogy fantasztikus fotós program ez a fesztivál, és sok a darázs, meg a cipő sem mindegy…

Az előkészületekkel tehát megvoltunk, a döntés megszületett: IRÁNY A BALATON!

Hiábavalónak bizonyult avégett tett erőfeszítésem, hogy a tömeges áradat elkerülése érdekében hétköznap menjünk.

A forgalomtól kissé tartva szombaton indulunk hát, ráérősen. Már úgyis mindegy. Elvégre eldöntöttük, hogy ezt a napot pihenőre fogjuk. Az autópályán sok nyaralni induló autós igyekszik a csodás Dél felé, de ennél azért nagyobb nyüzsgésre számítottam.

A félszigethez érve a levendulamező felé a Tihanyi bekötőúton kanyarodunk be. (Az első bejárat a parti úton vezet a komp felé, nekünk nem ez kell, hanem kicsit tovább a második leágazás.)

Na itt már araszolgatunk. Pár perc múltán végre láthatóvá válik a lila rengeteg!

A mező mellé bekanyarodva le lehet tenni az autót, vagy az út szélére is megállhatunk. Mi az egyszerűség és a gyorsaság kedvéért az utóbbit választjuk.
Csak menjünk most már a levendulásba!

A levendulás sok széles gömb-bokorból áll, a virágzó levendulák derékmagasságig kinyúlnak. A mező több elkerített részre van osztva. Az egyikben csak fotózni lehet és sétálgatni; élvezni, hogy leguggolva csak a fejünk látszik ki 🙂
A következő területet már learatták, a hátsó részekből pár sor pedig épp most van megnyitva. Ott serénykednek már a koránkelők.

Kisebb sor áll a pénztárnak kikiáltott fa asztalnál, be is állunk gyorsan. Persze fotózunk.

Várakozás közben van időm nézelődni. Szemből jönnek már a teli zsáknyi illatos lilasággal rendelkező büszke aratók. Hónuk alatt a megrakott papírszatyorral. Mindenki úgy szorítja, mintha féltené. Megértem…
Na végre, szóval ebbe kell szedni, ez az “aratózsák”! Nagyobb is lehetne… – gondoltam még ekkor. De a végére kiderült ám, milyen sok fér bele!

Megkapjuk a saját tatyónkat, rajta egy sorszám és bélyegző. Előrelátó módon hoztunk saját metszőollókat, de ha otthon marad, a pénztár-asztalnál lehet kölcsönözni.

Vágtatok be a szedésre kijelölt területre, közben rájövök, hogy bizony a zárt sportcipő jó ötlet volt. Sok a szúrós, elszáradt fű, szandálban nem is tudom mi lett volna velem. Lecsapok egy szabad gömbre, és nyissz!

No nem megy ám ilyen gyorsan! Meglepő, de ezt a kis zsáknyi levendulát 2 óra alatt szedtük ketten (közben azért fotóztunk is, és próbáltuk nem a túlnyílott virágúakat választani, így tovább tartott a szedés.)

Egyik gömbről repülünk egy másikra, mint a méhek a virágokra.
Fárasztó ám. Nem gondoltam volna, de az.

Közben mindenki beszélget, nevetgél, gyerekek rikkantgatnak – sok a gyerek, picik is vannak – az egymást rég nem látott családtagok mesélnek, mint régen a fonóban. Vicces.
Hallgasd csak!

Degeszre tömjük a zsákot. Csak ki ne szakadjon. Több nem fér, meg fáradtak vagyunk, és enni is kéne már valamit.

Magunk mögött hagyjuk a mezőt, az egyre csak gyülekező aratni vágyó családokkal együtt.

Tovább megyünk az úton autóval, elhagyjuk a kézműves levendulafagyit, az éttermeket, feltekintünk az Apátságra egy pillanatra, mindenütt rengeteg-rengeteg ember. Persze parkoló egy deka sincs, de miért lenne. Megyünk tovább, majd a partról visszajövünk. Lent állunk meg a kompnál, itt balra kanyarodva van egy fizetős és egy nem fizetős szakasz is. Az utóbbiban hagyjuk a járgányt.

Már délután 3 óra van, elszaladt az idő. Gyorsítás végett kisvonattal megyünk fel. 800 Ft kettőnknek, úgyis ritkán jövünk, belefér.
Meglepetésünkre a minigőzös végigmegy az egész parti úton, és a legvégén kikanyarodik az országútra, majd a bekötőúton ismét a levendulamezők mellett halad el. Nahát, jó ötlet!

A központban leszállunk, ismerős kisboltok között. Gyalog is megtekintjük azt a kézműves levendulafagyizót. Persze itt is több kilométeres a sor. Viszont klassz a dekoráció, lila bicikli is van. Lefordulunk a völgybe a hangulatos utcácskákon a mediterrán hangulatot árasztó házacskák felé.

A Tihanyi-félszigetnek köztudottan különleges mediterrán klímája van, nem véletlenül érzi magát olyan jól itt a levendula (és mindenki persze. Útközben egy kúp formájú kaspóban nyaraló kutyust is lefotóztunk :).
Nem tudjuk, hogy pontosan merre kell menni a Belső-tóhoz, de a szemből jövők vásárfiáit elnézve, jó irányba tartunk.

Közben megállok fotózni a száradó levendulafüzéreket. Így kellene otthon is!


Megpihenünk és ételt veszünk magunkhoz a visszaindulás előtt a füves hatalmas mezőn, tisztes távolban a hangzavartól.

Hát, ez is megvolt, ilyen egy Tihanyi Levendulafesztivál.
Már évek óta vágytam ide, és most végre sikerült!
No, megérte? MEG 🙂 

Nézd meg Te is!